Hazafelé

Gambia volt az utolsó olyan állomásunk, amit még az utazás „magjának” éreztem. Ezek után már többnyire csak hazafelé mentünk. Természetesen sok-sok új helyet látogattunk meg, és még innen is előttünk állt 5000 km, mintegy hónap utazás – mégis érezhető volt a vége.

DSC_0153.JPG

Kuntaurból egyenesen az észak szenegáli Saint-Louisba mentünk egy hosszú utazós nappal. Vagyis tőle még délre a jól ismert Zebrabar kempingbe. Itt eltöltöttünk néhány napot, hogy felkészítsük Bertát és saját magunkat is a kietlen Szaharán való átutazásra. Bár tevekaravánunk nem volt, de feltankoltunk ételből, italból és megpróbáltuk ajtóinkat a lehető legpormentesebb záródásra bírni (ami egész jól sikerült: az eddigi egy centiméteres rés csak néhány milliméter maradt).

Gazdasági okokból a kempingbe a péntek reggel hajtottunk be és vasárnap délelőtt ki, majd néhány kilométerre a határtól a Szenegál folyó partján levő kis falu szélén aludtunk. Nem sok fehér embert láthatnak errefelé, egy kislányt olyannyira megijesztettünk, hogy játékát eldobva menekült anyjához. A nagyobb fiúk már leleményesebbek voltak, jöttek „cadeaut” kérni. Addig győzködtek bennünket, míg egy ép érvért cserébe odaadtuk, amit kérnek: egy tekercs WC-papír állt a műszerfalon, melyre azért volt szükségük, hogy a másnapi focimeccsen, ha valakinek vérzik az orra, tudják használni. Ezzel boldogan elballagtak és ígéretükhöz híven, békén is hagytak bennünket az este hátralevő részében.

Másnap kora reggel indultunk a határra kicsit aggódva: ugyan is se kitöltött carnet de passageunk se érvényes biztosításunk nem volt. De szerencsére a határátkelés könnyen és gyorsan ment annak ellenére, hogy a vízumkiadásért felelős határőr elaludt és várnunk kellett rá. Várakozás közben megtudtuk az éppen véget ért Intercontinental Rally végeredményét – ők is velünk várakoztak – és találkoztunk egy európai úriemberrel, aki nap, mint nap megteszi ezt a hosszú határátkelőt, mert Szenegálban lakik és Mauritániában dolgozik.

DSC_0253.JPG

A határ után már ismerős volt az út: a Diawling Nemzeti Parkon hajtunk át. Az út itt burkolatlan, és állaga kicsit más, mint novemberben. Az esős évszaktól távolodva egyre szárad ki a talaj, és megjelentek a homok foltok az úton is. Beragadni semmi kedvünk nem volt – főleg, hogy csak hárman maradtunk – így nem volt más választásunk, mint gázt adni és nem megállni. Ez a taktika be is vált, és meglepően hamar – közel fele annyi idő alatt, mint idefelé – átautóztunk a gáton. A táj ismét gyönyörű, én a tetőn utazva csodáltam a Szenegál folyó menti végtelen nádast és az ártér madarait. Krokodillal most nem találkoztunk, de varacskos disznó családdal igen.

DSC_0261.JPG

Olyannyira belejöttünk már a rossz utakon való vezetésbe, hogy még napnyugta előtt Nouakchottba értünk. Itt nem volt szándékunkban kempingbe menni, azonban vadkemping helyet keresve a tengerparton egy szálloda udvarán megpillantottunk két másik hozzánk hasonló átalakított lakóbuszt. Nem hittünk a szemünknek, egyszerre kettőt! Így hát behajtottunk, és megismerkedtünk velük.

DSC_0359.JPG

Az egyik busz egy francia családé volt, akik gyerekekkel élnek itt, a másik egy hozzánk hasonló csapat. Chris buszokkal kereskedik Maliban, és ezúttal meghívta barátait, hogy csatlakozzanak hozzá. Útitervük egy kis kitérővel Bamako: megnézik a híres Bissau-Guineai karnevált. Buszuk nem egy átalakított lakóautó – hisz az üzlet nem erről szól – csak kivették az ülések egy részét és matracokat, függőágyakat tettek a helyükre. A csapat összetétele náluk is vegyes: németek, olaszok, spanyolok. Vannak köztük családtagok, barátok, de akad olyan is, aki az indulás napján spontán ugrott fel a buszra. Itt készítettük el a már korábban említett didzseridut a Guineában kivágott bambuszból, és teszteltük az étkezőasztalunk befogadó képességét: 13-an vacsoráztunk aznap este.

Másnap reggel mindenki indult (volna) a maga útjára, de Griffin – a másik busz – beragadt a homokba. A kihívásnak a fiúk nagyon megörültek: végre Berta húzhat ki valakit a csávából!

DSC_0412.JPG

Nouakchottot elhagyva hirtelen meghűlt az idő és besötétedett. Mint egy igazi őszi esős napon, csak hogy itt nem eső esett, hanem homok. Hangulatunk még melankolikusabbá vált: vége van az utazásnak, megyünk vissza a télbe. Nem csüggedtünk, hanem egy forró tea mellett elkezdtük tervezgetni a síelést: mi lenne, ha kis kitérővel mennénk haza és még megállnánk Ausztriában síelni. Hamar elkészült a lista, hogyan tudjuk Bertát felkészíteni a télre és mindenki jókedvre derült.

DSC_0433.JPG

Estére elértük Mauritánia északi határát és készen álltunk a reggeli határátkelésre.

Gambia – a női tisztségviselők és eszkort férfiak országa

Ziguinchor után úticélunk a gambiai Serrakunda volt, ahol ismerősökkel találkoztunk. Gambia nyugati, óceánparti régiója turista központ, márpedig nem akármilyen látogatókat várnak ide: egyedülálló (vagy nem, de ezt rájuk bízom) nőket. És kik várják őket? Kigyúrt, csinos fiatal helyi férfiak. Ez Thaiföld másik pólusa, a nők birodalma. Én ott még sajnos nem voltam, nincs összehasonlítási alapom, de itt sokkolt a látvány: a ráncos nagymamától Bridge Joneson keresztül gyönyörű fiatal nőkig mindenki kéz a kézben romantikázik az óceánparton. Mindenkinek más-más az igénye: látni családokat és legénybúcsúkat is „guidolva” egy helyivel, de gyerekeket is akikkel nagymamást játszik a néni. Homokoznak, fagyit esznek, majd a nap végén átnyújtja nekik az eurót… Itt már kicsit sok volt nekem, ezért úgy döntöttünk elmegyünk vacsorázni. A hotel ahol a barátaink megszálltak szolgáltatta a taxit – aki egész estére a mién volt, megvár bennünket akár meddig is éjszakázunk. Sofőrünk egy olyan sétáló utcába vitt bennünket ahová feketék nem tehetik be a lábukat, csak ha fehéreket kísérnek. Rasszizmus 2.0. Se az étel, se a kiszolgálás nem volt különösen jó, de a fizetésnél összekeverték a számlánkat és 5 fő komplett vacsorája helyett csak két italt fizettünk. Nekünk ez persze csak két napra rá tűnt fel, mikor rendeztük a számláinkat, kiadásokat – még nem voltunk képben az új valutával (amin egyébként egy cuki mesehős szerű krokodil van).

Na de Gambiának van jó oldala is: szombat délben léptük át a szenegáli határt, és úton a Serrakunda felé egy hatalmas karneválba keveredtünk:

DSC_0987.JPG

Kamionokon hangszórók, táncoló, éneklő ünneplő emberek. Mindenki zöldbe öltözve, mindenhol zöld zászlók, lufik, dekoráció. És egy ember fényképe: nem csak táblákon, zászlókon, pólókon, de gyártattak még az ő arcképével mintázott anyagot is. Mint utólag kiderült, ő a volt „diktátor” és egy pártgyűlést tartottak, annak tiszteletére, hogy száműzetéséből hazatért az elnök.

A nyugati parton még megnéztük a Majom Parkot, illetve az Abuko Nemzeti Parkot majd kelet felé vettük az irányt, hogy megismerjük az igazi Gambiát.

DSC_1064.JPG

A folyót két helyen lehet átszelni: egyik a fővárosból, Banjulból induló komp, ami rendszerint tele van és van, hogy napokat kell várni, hogy az ember feljusson rá – a másik Soma és Farafenni között van, ahol néhány hete adták át a vadonatúj hidat.

DSC_0081.JPG

Annyira új, hogy még csak személyautók haladhatnak át rajta, így mi csak a régi komppal kelhettünk át. Amit nagyon nem bántunk, ez az első igazi afrikai komp élményünk (valahogy mindenhol új hidakba bukkantunk eddig). Megvettük a jegyet, beálltunk a sorba és vártunk, figyeltünk. Jött az első komp,

DSC_0029.JPG

megtelt. A második is, a nap pedig ment lefelé és jött a dagály. A vízszint emelkedése pedig nehezebbé tette a kompra való felhajtást: meredekebb lett a feljáró. Végül is eljött a mi időnk – lépésben, lökhárítóinkat a betonon végighúzva, de felfértünk az aznapi utolsó járatra.

DSC_0061.JPG

Egy újabb vadkemping a szavannában, majd másnap reggel irány Kuntaur, ahol még ez utolsó próbát teszünk csimpánzt látni.

És sikerrel is jártunk. A rezervátum 3 szigetből áll, ahová ember nem teheti be a lábát. Az újonnan érkező csimpánzokat is hajóról egy ketreces bejárón át telepítik a szigetre. Minden délután 4-5 körül élelmiszert, szükséges gyógyszereket, tápanyagot hoznak a gondozók, és hajóról hajítják a szigetre. Ekkor lehet a csimpánzokat látni. Mi is béreltünk egy hajót, kapitányunk Samba volt, aki elvitt bennünket a folyó túlsó oldalán állomásozó barátaihoz, a nemzeti park őreihez. Bejárhattunk egy egyébként elzárt erdőt, majd meghívtak bennünket csatlakozzunk hozzájuk ebédre. Körbe guggoltuk a kuszkusszal és hallal teli tálat, majd igazi afrikai módon kézzel ettünk egy tálból. Így hónapok után is még mindig csodálom, hogy tudják a kezüket ilyen mélyen a szájukba tenni: egy nagy marék kuszkusz és négy új a szájban.

DSC_0152.JPG

Ebéd után hajóra szálltunk, és elindultunk a szigetek felé. Gyönyörű dús trópusi növényzet veszi körül a Gambia folyót, egy élmény volt rajta hajókázni. Hát még amikor megpillantottunk két buborékot fújó vízilovat majd egy csendesen úszkáló krokodilt. Ez utóbbihoz közel is tudtunk menni, másfél méterről követtük.

Majd eljött az etetés ideje és meg is jelentek a csimpánzok: játékosan, himbálódzva faágról faágra ugrálva. Végre ezt is megértük!

DSC_0206.JPG

SOS Gyermekfalu, Ziguinchor

Ziguinchorban akadt még egy fontos elintéznivalónk: mint talán már említettem, utazásunk nem teljesen hedonista, jótékonykodunk is egy kicsit. Az SOS Gyermekfalvak számára gyűjtöttünk adományokat Hollandiában. A cél az volt, hogy megmutassuk támogatóinknak, hova megy adományuk, hogyan kerül felhasználásra, kicsit enyhítsünk a segélyszervezetek rossz hírén. A holland alapítvány által koordinált gyermekfalvak azonban olyan országokban vannak, ahová módosult úti tervünk miatt sajnos nem jutottunk el. A pénzbeli adományt így is átutaltuk nekik, de volt még velünk sok-sok tárgybeli adomány is, amit szerettünk volna jó kezekben tudni. Így hát felkerestük a Ziguinchori Gyermekfalut.

DSC_0974.JPG

Tudjuk, hogy nem szeretik a túlzott nyilvánosságot, a sok látogatót – ami érthető, hisz gyerekekről van szó. Azonban a vadonatúj igazgató örömmel fogadott bennünket: három hete vette át az irányítást, és kicsit nyitottabb kommunikációt szeretne folytatni. Másnapra összehívott kedvünkért egy komplett vezetőségi ülést, legyünk ott délelőtt 10re. Egy körülbelül 15 főből álló vezetőség fogadott bennünket, hogy bemutassák a gyermekfalu működését, rendszerét, és körbe vezessenek minket.

DSC_0968.JPG

Eddigi rossz tapasztalataink a humanitárius segélyekkel és a nyugatiak kihasználásával kapcsolatban itt megváltozott. Ezek az emberek tényleg szívből dolgoznak, őszintén törődnek a gyerekekkel és családokkal, sőt a város környező családjával is. Iskolájuk és óvodájuk nyitott bárki számára, iskola végzés után még évekig egyengetik a fiatalok útját, sőt építik az első egyetemünket is. A falu határán kívüli családokat is támogatjnak: anyagilag segítik a nők vállalkozását, munkába állását, és önfenntartását segítő workshopokat tartanak. Ezek alkalmával megtanulnak például szappant készíteni vagy növényt termeszteni, de tanulnak gazdaságtant is, hogy termékeiket el tudják adni a piacon. Miért csak nőket támogatnak? Merült fel bennünk is a kérdés, és elég egyenes választ kaptunk: a férfiak többsége egy második feleséget venne ebből a pénzből, a nők dolgoznak, befektetik, értékelik a segítséget.

Már Mauritániában észre vettük, hogy az Afrikaiak nem szeretnek dolgozni. Ott a szélsőséges körülményekre fogtuk, sajnáljuk őket még, és egyetértettünk a humanitárius adományozás gyakorlatával. Utunk előrehaladtával azonban ez a vélemény sajnos átformálódott. Maliban a kútjavítás hálátlansága, tétlen, henyélő emberek úton útfélen, és a tény, hogy számukra a fehér ember mindig hoz valamit. És minden utazónak, vagy itt élő “nyugatinak” temérdek hasonló története van.

Itt Ziguinchorban nem vártak tőlük semmit. Még a hozott ajándékok se érdekelték túlzottan őket, egyszerűen boldogok voltak, hogy érdeklődünk és megmutathatják nekünk munkájukat.

DSC_0963.JPG

Természetesen, mint minden alapítványnál, szervezetnél valószínűleg itt is veszik el ez-az a bürokrácia dzsungelében, de jut a legalsó szintre is. Gyönyörűen karba tartott épületek, virágzó udvar, és – a magyar iskolarendszer figyelmébe ajánlva – van kréta, nyomtató papír, tinta patron és szappan a WC-ben…

Nem szeretnék bíráskodni, ítélkezni – hiszen ez az egyetlen szervezet amit meglátogattunk – de egy biztos: van helye az adományoknak ha jó kézbe kerülnek azok!

DSC_0978.JPG

Cassamance régió, Szenegál

A határátkelést Szenegálba már rutinnak tekintettük. Nem először járunk az országban, nem kell vízum, és az autó papírok is rendben. Kicsekkolunk Guineából – ki-ki új foglalkozást választ a kockás füzetbe – majd irány a következő etap. De hol van? Ismét illegálisan autózunk egy országban, de hát ez Afrika, megszoktuk. Elhaladunk egy hatalmas új épületkomplexum mellett, ami határállomásnak tűnik, de senki sincs itt. Talán ismét ebédidőben érkeztünk és sziesztáznak? De akkor miért nincs lezárva az út? Ennek így nincs értelme. Tovább autózunk. Jó pár kilométer után megtaláljuk az igazi határállomást, ahol az első stop táblánál szokatlan kéréssel áll elénk a határőr: menjünk vele kezet mosni. Hogy mi? Háromszor is vissza kérdezünk, majd követjük. Megmossuk a kezünket antibakteriális szappannal, így már beléphetünk a határ területére. A szokásos sorrend: útlevél ellenőrzés, pecsételés és a kockás füzet kitöltése. Benno pipa, Ivan is visszakapja útlevelét, az enyémet elnyelte a föld. Majd egy idő múlva kijön egy termetes hölgy “Má Sziszta kám hír! Á dont ándörsztend! Ja pászpórt kámplikéjtid. Veer ár jú from? Á dont ándörszteend…” Igyekeztünk komolyak maradni, nem nevetni, és kedvesen elmagyarázni neki, mi fán terem a magyar. Még mindig nem kapiskálja, elszalad a telefonjáért, és megkérdezi Google-t. Lassú internetkapcsolat, régi telefon, egy bő fél óra után megkaptam a pecsétet. Autó papírok (ismét lusták lepecsételni a carnet de passaget, csak nem lesz belőle gondunk később) még egy kézmosás és mehetünk.

IMG_E8406.JPG

Néhány majom szalad át előttünk az úton. A Nikolo-Koba nemzeti park határán találjuk magunkat. Egyszer már átutaztunk rajta, akkor keletnek haladva. Mi most nyugatnak tartunk, a Cassamance régió fővárosába, Ziguinchorba. A folyó déli oldalán halad az út: mindenfelé ártér, madarak és pálmafák. Gyönyörű a táj. Bár most szárazon vannak ezek a területek, így is hemzsegnek a madarak, sokan közülük Európából jöttek áttelelni, mint mi.

Még naplemente előtt meg is érkezünk a kempingbe. Újabb kihívás behajtani, már az utca is keskeny, hát még a kapu. Közben ráadásul a sebváltó is újra felmondta a szolgálatot. Végülis két pálmafa közé beparkolunk, és jópár napot maradunk.

DSC_0951.JPG

Rosinj a kemping gondnoka igazi mamaként fogad bennünket: kimossa a szennyesünket, és összehoz Papissal az autószerelővel. Komoly kihívást akasztunk Papis nyakába: szerezzen nekünk ilyen lengéscsillapítót: fotó . Adjunk neki egy napot és meglesz. Míg mi felfedeztük a várost, ő talált is lengéscsillapítót. Dakarból tudják hozni, másnap itt is van. 300 euro, vadonatúj, gyári DAF. Nem hiszünk a fülünknek! Nem véletlen Szenegál az egyik legfejlettebb, legstabilabb Nyugat-Afrikai ország. A hír hallatán megkönnyebbültünk és befizetünk egy madárleső kenutúrára a Cassamance folyó mangróvjai között. Innen megérkezve egy csomag várt bennünket a kempingben. Meglepően kicsi a doboz… Jól sejtettük, ez nem ugyanaz a mértet. Hívjuk Papist, nem sokára ott terem: így és úgy, ő ezt megpróbálja beszerelni, higgyük el jó lesz. Kész szerencse, hogy a fiúk értenek hozzá, ragaszkodnak a jó mérethez: cserélje ki jó méretre vagy adja vissza a 300 eurót. Ja azt nem lehet, annyi pénze nincs – jött a szokásos duma – megígéri szerez jó méretűt holnapra!

Mit kezdjünk a ránk szakadt idővel? Rengeteg a látni való a környéken: mangrove-ok, fókák, óceánpart. Mivel Bertát jól beparkoltuk helyére, és másnap délután úgyis itt találkozunk Papissal, úgy döntöttünk bérelünk egy autót. A fókákhoz sajnos nem vezet út – és bérelt személyautónkat nem akartuk meggyötörni – a folyót pedig már bejártuk, így hát irány az óceán!

“De csak ne olyan hevesen!” Mondta az egyik ellenőrző pontnál a rendőr, és elrabolta sofőrünket úgy másfél órára – ugyan ő is nem állt meg a stop táblánál…

Így kicsit megkésve, de eljutottunk Cap Skirringbe a tengerpartra. Ott piknikeztünk, frizbiztünk, majd egy a parton haladó vitorlásra lettünk figyelmesek az strand másik oldalán. Felkerekedtünk hát, ezt nem hagyhatjuk annyiban, elvégre vitorlázók vagyunk! Mire odaértünk, már nem volt senki a kerekes hajónál, kezdetét vette az afrikai időszámítás. Az egyik büfés odajött, hogy majd ő felhívja az illetékest – addig üljünk le itt, ha gondoljuk persze fogyasszunk a bárjában. Az úriember telefonja meglehetősen érdekesen nézett ki: elkezdett szaladni. Kisvártatva lihegve visszaért, hogy a hajós éppen eszik, de nemsokára itt lesz. Bő fél órájába telt mire ideért, azzal az információval, hogy ez a hajó nem bérelhető, azok lejjebb vannak a parton Bissau határában. De ne aggódjunk nincs messze, csak 1,5 – 2 km. Mire odaérünk felhívja a főnököt, hogy szereljen fel egy hajót. Ballagunk lefelé a parton: tízperc, húsz perc, fel óra, se híre se hamva a homok vitorlásoknak, még csak a látóhatáron sincsenek. Összesen 5 km-t gyalogoltunk mire egy hotel előtt megtaláltuk a hajókat. Felszereletlenül. Sehol senki. Megkérdezzük a bárban, a pultos hölgy nem tud semmit, nem is hallott még a hajókról. Megmutatjuk neki a szórólapot, kimutatunk az ajtón, hogy nézd azok… Jaa! Nem tudja. Végül is a bár telefonjáról felhívtuk Francoist, a tulajt aki 10 percen belül ott termett vadonatúj pickupjával. Tuti európai! Miért nem hívtuk fel korábban, előkészült volna, siessünk, mert lassan lemegy a nap, és alábbhagy a szél. Felköt két hajót a kocsi mögé, mi is bepattanunk, és még lejjebb autózunk néhány kilométert immáron Bissau Guineába. Újabb illegális határátlépés. Vitorlákat fel, rövid útbaigazízás és már suhanunk is. Lassan megérezzük a vitorla beállítási taktikákat is és mehet a verseny. Eredetileg csak egy hajót béreltünk volna borsos ára miatt, de néhány fotóért cserébe Francois ket hajót szerelt fel nekünk, és még engedett is az árból. Amíg ketten szelték a homokot, a harmadikat bumerángozni tanította.

DSC_0910.JPG

Egy bő óra után leszereltünk, és vissza vitt bennünket a parkoló helyünket, megúsztuk egy óra gyaloglás a süppedő homokban. Mivel a bérautó visszaadási ideje rugalmasan lett megszabva, kerestünk még egy vacsorázó helyet. Meglepő módon az éttermek csak este 8-kor nyitnak, így hát egy strand büfébe ültünk be még nem sejtve, hogy 3,5 órát kell várni a vacsoránkra.

Vízesések és kéregetések

Fouta Djallon régió híres turista célpont Guineában. Egy 1000 méter magasan futó hatalmas fennsík temérdek vízeséssel és álomszép hegyekkel.

Mindezt a helyiek is tudják, és ehhez mérten kezelik a turistákat – afrikai módon. Szolgáltatást vagy számlát ne várj, de fizess. Fizess ha megnézed, fizess, hogy áthajthass, fizess ha érdekel, mindegy hogy mennyit, de fizess ha már idáig eljöttél. Már azt hittük megszoktuk a fehérember = pénz egyenletet, de itt ez egészen másként jelentkezett. Agresszívan, követelőzően, parancsba adták, hogy fizessünk. Számla nincs, fix összeg sincs, és ne várj érte semmit cserébe.

Az első atrocitás Kissidougouban ért bennünket, ahol mezítláb vezetésért kaptunk büntetést (mert szerintük a szakadt flip-flop biztonságosabb….) majd nem sokkal később Mamouban, biztonsági öv hiánya miatt. Itt már világossá vált számunkra, hogy azért csak bennünket büntetnek, mert fehérek vagyunk. Azonban nem adtuk ilyen könnyen magunkat: kiköveteltük a számlát, ami nem kis fejtörést okozott a rendőröknek. Először is nem tudták, hol van a számlatömb, majd azt se, hogyan kell kitölteni. Olyan összeg, és opció persze nem volt rajta amit berögtönöztek, de sebaj, kiállítanak kettőt. Na de hogyan? Mit kell ráírni? És mivel? Mert hogy toll, az nincs. Végül a mi segítségünkkel került kitöltésre a számla. Igaz, így kétszer annyit fizettünk, de legalább nem a helyszínelő rendőrök zsebébe ment a pénz. Ezek után azt hitték, megszabadultak tőlünk, de a fiúk makacs módon folytatták: rámutattak minden egyes biztonsági övet nem viselő sofőrre – ami lényegében az összes elhaladó autót jelenti – hogy miért nem állíttatják meg őket. A mi lassú utazásunkba ez belefér – de sajnos így is az az érzésem nem tanultak belőle a guineai rendőrök.

A leghosszabb diskurzus egy kis faluban történt, ahonnan másnap egy vízesést terveztünk meghódítani. (A hivatalos út nem innen megy, hanem a völgy túlsó oldaláról, azonban az út minősége miatt csak lassan tudtunk haladni, és már lemenő félben volt a nap, így gondoltuk, innen is csak megtaláljuk a vízesést.) Így kerültünk Kalaabe – na meg egy két és fél méter széles törött hídon át:

guinea bridg.png

Szokás szerint megkérdeztük a járókelőket, hogy itt éjszakázhatunk-e? És többen is azt mondták, hogy persze. Bebivakoltunk, vacsit főztünk és társasoztunk. Majd kopogtatnak az ajtón, ez se újdonság. Kimegyünk, “Bonsoir! Sava? Bien”. A szokásos small talk, majd megkezdődik a hadoválás a másik fél részéről. 3 középkorú férfi minimális francia nyelvtudással – meggyőződésem, hogy nem teljesen szárazon. Először a mi biztonságunkra hivatkoznak, majd, hogy túl nehéz a járművük, rosszat teszünk a falu útjainak, de szó volt útadóról, parkolási díjról és birtokháborításról is. Majd megjelent még egy úriember, aki váltig állította, hogy nem kell fizetni ha nem akarunk. Szépen lassan az egész falu körénk gyűlt. Mondtak mindent, és semmit egyszerre, lassan fogyott a türelmük, mi meg, mintha nem értenénk miről van szó, csak álltunk közöttük. Néhányan váltig állították, hogy fizetnünk kell – hogy miért, azt senki se tudta – a társaság másik fele pedig azt, hogy nem. Mondanom se kell, hogy ebből veszekedés tört ki. Erre megjelent a falu fiatal magja is, akik komédiának tekintették ezt a perpatvart. Egyikőjük beszélt angolul, és az öregek befogták tolmácsnak. Ő se értette mit akarnak tőlünk. Végül odáig fajult a dolog, hogy úgy döntöttünk, odébbállunk. Egy utcányit se haladtunk, mire szaladtak utánunk, és kérleltek, hogy maradjunk.

A történet pikantériája, hogy másnap reggel, mikor a falubéliek kedvesen köszöntöttek bennünket, odajött az este leghangosabbja is, és elmesélte, hogy tegnap este is volt itt néhány idegesítő tubabu (fehér ember) de mi milyen kedvesek vagyunk, érdekes a járművünk, maradjunk ameddig csak kedvünk tartja!

Mi ezen jót nevetve útra keltünk.

Egy kellemes két órás túra várt ránk, közel száz méter magas szikla falak között, mini vízesések mentén és liánok szőtte dzsungelben, majd megláttuk a Dittinn vízesést: 120 méter magas platóról zubog le egy keskeny sávban a víz. Azonban nagyon messze van…

DSC_0036.JPG

De a látvánnyal nem elégedtünk meg. Mivel gyalogos ösvény innen nem vezet a vizeséshez, az állatok által kitaposott ösvényeken gondoltuk lejutunk a folyóhoz, átkelünk rajta és a túl oldalt ott is a hivatalos ösvény. Így is történt:

DSC_0094.JPG


Ahol végleg feladtuk a harcot a helyiek követelőzésével Kambadaga volt. Amikor az utánunk szaladó focimezes srác lihegve kijelenti, hogy ő az út őre, és a fehér embernek itt márpedig fizetnie kell – elszakadt a cérna. Már nem is próbáltuk meggyőzni. Egy mondatban odavetettük, hogy a külföldieknek a mi országunkban nem kell többet fizetni, mint bárki másnak és elhajtottunk. Én személy szerint kicsit szomorú voltam, mert ki hagytunk egy 3 vízesésből álló csodát, de helyette megnéztünk egy másikat: a Kinkon vízesést. Erről a helyről is rémeket olvastunk az iOverlanderen, de szerencsére a személyes tapasztalatunk az ellenkező volt. Rendes sorompóval lezárt út (relatív mi az, hogy rendes: jobb állapotú mint néhány határátkelő amin eddig áthaladtunk) kedves, mosolygós őrrel aki kérés nélkül írja a névreszóló számlát, bekísér bennünket és segít leparkolni. Naponta többször is odajött, hogy minden rendben van-e.

DSC_0308.JPG

Kinkon maga egy a kínaiak által épített és őrzött gát – később róluk is szó lesz a történetben – egy hatalmas vízeséssel 70 méter magas sziklafalak között. Bár nem a dzsungel közepén van, hanem ipari környezetben, álom szép:

DSC_0364.JPG

Maradtunk is két napot. Tábortűz mellett megismerkedtünk az itt lakó falu néhány tagjával, illetve ivóvizet kaptunk a gát kínai őreitől – akik, mint megtudtuk 14 hónapot töltenek itt szolgálatban és haza mehetnek mindössze 4 hétre. Heten vannak, mint a gonoszok: 2 mérnök, 2 valami 2 elektronikai szakember és a Szakács. Rég volt ilyen vendégszeretetben részük, visszanyertük bizalmunkat Afrikában.

Kinkonból Északnak vettük az irányt a Szenegáli határ felé, ameddig vadonatúj aszfalton, gyönyörű hegyi kilátás mellett autózunk 2 napot.

DSC_0396.JPG

Csimpánz vadászat Guineában

Még mielőtt végleg elhagytuk volna Elefántcsontpartot, megálltunk Manban, kedvenc, még nem működő hotelünkben, hogy ismét megszereljük a lengéscsillapítókat.

Másnap kora reggel elhagytuk a várost, és Guinea felé vettük az irányt. Ahogy már megszoktuk, a határ felé közeledve egyre romlik az utak minősége, vidékibb a táj, szegényednek a falvak. Én személy szerint nagyon élvezem ezeket a szakaszokat – annak ellenére, hogy lassan haladunk, és ráz az út – még foltokban látható a “régi Afrika”, mint például ez az iskola:

DSC_0216.JPG

A határhoz közeledve azonban nagy meglepetés ért bennünket: vadonatúj útszakaszok és hatalmas útépítés: a kínaiak finanszírozásával és vezénylésével. Mint utólag megtudtuk az útért cserébe ingyen halászhatják le a környék halállományát…

A határátkelés maga ismét roppant egyszerű volt, kijelentkezés – bejelentkezés, beírnak mindent a kockás füzetbe és mehetünk is. Már olyannyira rutint szereztünk benne, hogy elkezdtük ellazázni. Más-más foglalkozást, címet, stb. mondtunk minden állomáson – hiszen ami nincs az útlevelunkben úgysem tudják le ellenőrizni. Így lettünk orvosok, fodrászok, kukások vagy tanárok.

Bár első tervezett állomásunk, Bossou, kevesebb mint 100km-re van, a sötétedésre való tekintettel kerestünk egy félreeső parkolóhelyet éjszakára. Lehajtottunk a főútról és egy tiszta bambusz erdőben találtuk magunkat.

DSC_0383 (2).JPG

Reggel ki is próbáltuk frissen éleztetett macsétáinkat, illetve még sose használt fűrészeinket, és kivágtunk két bambuszt, felkötöztük a tetőterasz alá és betettünk néhány kisebb darabot a csomagtérbe – majdcsak jó lesz valamire. (Egy hónappal később Mauritániában használtunk is belőle: didzseridut készítettünk egy német lánynak.)

DSC_0299 (2).JPG

A térképet böngészve és tervezve a további útvonalat, egy közeli barlangra lettünk figyelmesek. Másfél kilométer a táv, így hát felkerekedtünk. Egészen az út végéig kételkedtünk a barlang létezésében, mert ameddig a szem ellát, csak a nyílt szavannát láttuk.

DSC_0371 (2).JPG

Mígnem egy vízesés hangjára lettünk figyelmesek: előttünk szakadék dús erdővel borítva. Lemásztunk egy ösvényen és a dzsungelben találtuk magunkat. Jobbra a vízesés, mellette barlang, a nap sugarai beszűrődnek a dús növényzet között és megvilágítják a vizet. Festői látvány. Itt már tudtuk: jó döntés volt a lassú utazás mellett dönteni, kevesebb helyre menni, de többet látni, tapasztalni, élni.

DSC_0347 (2).JPG

A kis reggeli kitérő után útnak indultunk Bossauba, egy Csimpánz Rehabilitációs Projektet meglátogatni, és megmászni Guinea legmagasabb hegyét a Mt. Nimbát. Loláig az út sima aszfalt, de innen a Sierra Leonei határ felé igazi kalandos erdei ösvényt fogtunk ki: megvolt az első folyóátkelés szélvédőig felcsapó vízzel, és két méter mély gödrön – vagy falak között – való áthajtás.

DSC_0468.JPG

Majd egy újabb határmenti őrállomás (úticélunk a Sierra Leonei határon található) ahol azzal a feltétellel mehettünk tovább, hogy csak a rezervátumig megyünk. Megérkezve nagy meglepetés ért bennünket. 500 000 guineai frank per fő a kb egy órás majomnéző túra és egy millió frank a Mount Nimba megmászása + a túravezető napidíja. Nem voltunk még teljesen képben az új valutával (annak ellenére, hogy váltottunk a határon) elkedztünk tehát matekozni. 10 000 GNF = 1 Euro azaz 4 nulla mínusz egyenlő 100. Per fő. Az nem lehet. Számoljuk újra. De sajnos igaz. 100 euro per fő a túra és 50 euro az egy órás majom les. Bár a díj egy harmada a falué, egy harmada a rezervátumé, egy harmad pedig kutatásokra megy – mi sajnos nem engedhetjük meg magunknak. Így hát letettünk a csimpánzokról, és lépésben visszaautóztunk az ember magas falak között és a folyón át. A nehéz úton meg is aludtunk útközben.

Na de ha itt nem, találunk csimpánzokat máshol! A Haut du Niger Nemzeti Parkban, melynek kiinduló pontja Faranah. Így hát északnak vettük az irányt először a híres guineai erdészeten keresztül, a libériai határ mentén, majd kávé és kakaó ültetvények között utaztunk 3 napot. Vadkemping megállókkal egy folyó partján ahol aranyat mostunk, és egy falu mellett ami csak egy keskeny gyalogösvényen közelíthető meg.

DSC_0550.JPG

Faranahban egy kellemes hotel udvarára parkoltunk be, ahol meghatározott időszakban volt csak áram vagy víz. Ahogy az egész városban is. Adott városrészben adott időben volt áramellátás. Másik sokk mi ért bennünket a szemét deponálás technikája volt: áthajították a falon a szemetes zsákokat – és el van intézve.

A másnap reggeli napfelkelte azonban mindenért kárpótolt:

DSC_0650.JPG

Míg a fiúk ismét lengéscsillapítót vadásztak – megint eltörött – mi lányok a nemzeti park igazgatóságát kerestük. Kerestük, de nem találtuk, senki se tudott semmit róla. Pedig a Lonley Planet azt írta, hogy itt van. Végül is hosszas googlizás után rátaláltunk a honlapjukra és a jelentkezési procedúrára is. Mivel nem szívesen fogadnak látogatókat – ez az első mondat – ezért több lépcsős rendszerben kell jelentkezni, és ha mind ezeken túl vagyunk, ők adnak egy időpontot és címet. Nem éreztük szívesen látottnak magunkat, így ismét letettünk a csimpánzokról, és Conakry felé vettük az irányt abban a reményben, hogy ott végre rendbe hozhatjuk Bertát – mert hogy a fiúk se jártak sikerrel.

DSC_0892.JPG

Két sebváltó-szerelő megállóval a város határáig, majd még 3 lerobbanással a dugóban késő estére elértük a katolikus misszió udvarát ahol néhány napot töltöttünk denevérek és temérdek szemét társaságában. Nagy meglepetésünkre a misszió udvarán egy autószerelő műhely is üzemelt. Bár segítőkészek voltak, két napon keresztül járták a várost, de sikerrel ők se jártak. Így hát elbúcsúztunk a bűzlő szemetes nagyvárostól – amit egyáltalán nem bántunk – és sajnos még egy társunktól is. Útnak indultunk a hegyekbe vízeséseket nézni, immáron már csak hárman.

Elefántcsontpart fogságában II.

Paradicsomi helyszínek, jóbarátok, luxus körülmények lakóbuszubkban nem biztos, hogy a tökéletes utazás kulcsa. Őszintén szólva számomra nem kis kihívást jelent ez az út: a holland és a francia nyelv (hiánya), különböző érdeklődési körök a csapatban és – valljuk be őszintén – az eltérő gazda(g)sági háttér. Bár Afrika olcsó, ez mást jelent egy magyar és egy holland utazó számára.

Utazó. Vagy turista? Ez a másik nagy különbség. Egy átlagos turista nevezetességről nevezetességre halad, mindig akad valami új, érdekes, felfedezni való. Egy ilyen nagy utazás során, mint a miénk, ezen a hatalmas kontinensen, igen is előfordul, hogy egy hetet utazunk, hogy elérjünk valahova. Ha valaki “turista módban” vág neki az útnak, könnyen meglehet, hogy nem találkozik a valóság az elvárásaival. Nekem is több szakaszban sikerült csak átkapcsolni az agyamat “utazó módba”. Főleg, hogy nem vezethetem Bertát, maga az utazás passzív tevékenység számomra. Jó minőségű úton haladva lehet jönni-menni a buszban, olvasni, játszani, tevékenykedni, de Mauritánia óta nem volt ilyen út. Rázós, zötykölődős utak, sok fékezés és kátyú kerülés. Az afrikaiak vezetési stílusáról és az úton tartózkodó temérdek állatról nem is beszélve. De mint mindent ezt is meg lehet szokni, sőt élvezni. Számomra átalakult ez az élmény egy folyamatosan pörgő filmmé. Berta hatalmas ablakainak köszönhetően messze ellátni: a végtelen afrikai szavanna, vagy a trópusi esőerdővel borított hegyek látványa lenyűgöző, a falvak, városok élete, az utak fogalma pedig izgalmas. Egy folyamatos inger áradat amit nem elég befogadni, feldolgozni is kell. Amihez időre van szükség. Ezért is készülnek el beszámolóim jóval később.

Na de elég a kifogásokból, inkább térjünk vissza a fordulóponthoz. Mi is történt.

Hát elfáradtunk. Feltöltődtünk de be is teltünk. A karácsonyra látogatóba érkező társak és a nem jövők hiánya még jobban felkavarta az érzelmeket.

Rudy már korábban elhatározta, hogy karácsonyra hazamegy, tőle Man-ban már el is búcsúztunk. Majd miután Sjors visszarepült Hollandiába, Ilja is úgy döntött, neki is elég volt Nyugat-Afrikából.

Még mindig 5en voltunk, de ketten csak rövid időre csatlakoztak hozzánk, így az út nagy részére csak 3-an maradtunk. Ez fontos kérdéseket vetett fel bennünk. A nigériai vízumról szerzett friss információink se voltak túl biztatóak, mindössze egy utazóval találkoztunk aki megkapta, Burkina Faso-i lakcímért és adóért cserébe. Berepülni az országba lehetséges, hajóra tenni Bertát. Egy család ezt a variációt választotta, egy hónapjukba telt az akció – és persze egy vagyonba. Még induláskor B-tervként szó volt róla, hogy behajózunk Angolába, de így, hogy hárman maradtunk, se anyagilag, se személyes okokból úgy döntöttük, nem éri meg. Rengeteg mindent nem láttunk még Nyugat-Afrikából, időnk véges, Berta is fárad – visszafordulunk. Már csak azt kellett eldönteni, hogy Ghána-Togo-Benin-Burkina Faso vagy Guinea-Bissau Guinea-Cassamance-Gambia-Szenegál legyen az útvonal. (És még sok sok kitérővel, variációval, Sierra Leone, Libéria, stb)

Mivel az elmúlt két hónap alatt is rengeteg mindent ki kellett hagynunk, hogy időre itt-ott legyünk, most a rövidebb, de tartalmasabb verziót választottuk. A vízum igénylési procedúra is gyorsabb Guineába, mint Ghánába. Így történt, hogy január 4-én (végre) elhagytuk Elefántcsontpartot és átléptünk Guineába.

Elefántcsontpart fogságában I.

Nem a legrosszabb ország a Földön eltölteni 3 hetet karácsonykor. Trópusi esőerdővel borított hegyek között vízesések, végtelen hosszú pálmafával szegélyezett fehér homokos tengerpart (sajnos sokszor szeméttel díszítve), friss gyümölcskoktélokkal. Igaz ezeknek nagy része is importált, de közel két hónapja először mást is találtunk a piacon mint krumplit és káposztát. Főleg, hogy két vegán is csatlakozott a csapatunkhoz, akik feladták a leckét rendesen. Aki már járt Nyugat-Afrikában tudja, hogy húst esznek hússal és hallal. Ami érthető. A kecske és a csirke boldogan elszaladgál az utcán, enni se nagyon kér, megelégszik a szúrós bokrokkal… Az Atlanti óceán pedig majdhogynem kimeríthetetlen halban.

Na de mivel is ütöttük el az időt? Hogyan ünnepeltük a karácsonyt? Rengeteg minden történt velünk itt, fontos és nehéz döntések születtek, amik befolyásolták utunk további kimenetelét.

Az első néhány napot a hegyek között, Manban töltöttük. Bár viszonylag időben megérkeztünk a városba, sötétedésig nem találtunk megfelelő “szállást” Bertának. Szűk utcák, végtelen piac és alacsony kapuk miatt nem tudtunk behajtani szinte sehová. Végül egy, még épülő, városszéli hotel befogadott bennünket udvarára – a csatlakozó barátok és barátnők örömére még szobát is kaptunk zuhanyozni, aludni. Az első napot pihenéssel, az elmaradhatatlan szereléssel és piacozással töltöttük. Alkatrészt sajnos nem találtunk a lengéscsillapítóhoz, de macsétát igen. Ugyanis a dzsungelben mindneki macsétával a kezében/a fején sétál és a fiúk természetesen rákattantak. Engem inkább a végtelennek tűnő piac varázsolt el, jókedélyű, vidám asszonyokkal akik kivételesen nem próbálták meg rámsózni termékeiket háromszoros áron.

Másnap túrázni indultunk a híres La Dent de Man csúcsra, ami fog formájáról kapta nevét. Vegyes információink voltak a kötelező túravezetővel és fizetendő díjakkal kapcsolatban, de mivel Dindefeloui túrák során láthatólag jó helyre ment a hozzájárulásunk, és – bár rossz kondija miatt folyton várni kellett rá – túravezetőnktől sok érdekes infót tudtunk meg a környékről. Így felfogadtunk Augustint. Valószínűleg ő az egyetlen guide a környéken mert az összes blog, iOverlander alkalmazás és társai is őt említik, bár mi a hotel manageren, Mungabén keresztül kerültünk vele kapcsolatba. A valóság az, hogy sajnos ez esetben a “hozzájárulás” a völgyben levő falu kasszájába ment… más utazók beszámolóiból hallottuk, hogy van akit vezető nélkül nem engedtek tovább, vagy sokkal nagyobb díjat fizettettek velük. itt nem nagy összegekről van szó – ráadásul a mi esetünkben ez 8 felé oszlott – de szomorú, hogy megtehetik azt a turistákkal. (Később Guineában a Fouta Djallon régióban ez hatványozottan fordult elő – de erről majd néhány bejegyzéssel később írok.)

A túra maga csodás volt: sűrű trópusi erdő, kávé és kakaó cserjék, vad ananászok és banánok. Augustin megkóstoltatta velünk a nyers kakaó babot és különféle ehető terméseket. A csúcstámadás után lefelé menet egy 35 méter széles vízeséshez értünk, ahol megpihentünk, megfürödtünk, természetes hidromasszázst vettünk. Este egy étteremben ünnepeltük meg a Szentestét.

Még egy híres vízesése van Mannak, amit nem hagyhattunk ki. Ez egy rövid 2 kilométeres séta a főúttól. Mindenki aki szembe jött velünk azzal fogadott, hogy a vízesés zárva van. Mi persze nem hittünk nekik “persze megint meg akarnak vesztegetni bennünket, már hogy lehet egy vízesés zárva?!” Gondoltuk. Mint kiderült van egy park a vízesés medencéjénél ami tényleg zárva volt, de a térképünkön nem pont itt volt jelölve a vízesés így tovább sétáltunk az úton. Majd a jelölt helynél bevágtunk jobbra a bozótosba, és csodák csodájára a vízesés fölött találtuk magunkat. Mérlegelve a helyzet veszélyességét, néhányan lemásztunk a vízesés mentén a medencéhez. Egy beton híd rendszer, pavilonok, büfé és toalett volt lent – nem bántuk utólag, hogy zárva volt és nem kellett fizetnünk érte.

Következő állomásunk a tervek szerint Sassandra lagúnája lett volna. Délután indultunk ki a városból. Egy éjszaka vad kemping nem messze Mantól – hogy az újonnan érkezők is megízlelhessék – majd korai indulás délnek. Sassandrát sajnos nem értük el, mert a San Pedrótól elsőrndű főútnént jelölt út csak nyomokban tartalmaz aszfaltot, ami mentén méteres szakadékok tátonganak. Néhány kilométer megtétele és 3 szerelő megálló után úgy döntöttünk visszafordulunk, és San Pedróba megyünk. Ami nem volt rossz döntést, mert a koszos iparvárost átszelve egy gyönyörű, tiszta és turista mentes tengerpartra bukkantunk. Három pálmafa alatt a strandon, az úttól takartan, sátrat vertük. 3 napig maradtunk.

A karácsony végetértével sajnos tovább kellett állnunk, és Abidjan felé venni az irányt, hogy vendégeink elérjék gépeiket. Hogy ne a zajos, koszos nagyvárosban töltsük az éjszakát, de a reptérhez közel maradjunk, a világörökségi helyszínt Grand Bassamot szemeltük ki. Ez a turista paradicsom a 2016-os terrorista merénylet óta inkább egy szellemvárosra emlékeztet. Ahhoz viszont eléggé forgalmas, hogy mérhetetlen mennyiségű szemét hamozódjon fel a strandokon. Ráadásul nincsen szabad partszakasz, mind a francia tulajdonú hotelekhez tartozik. Akik nem látják szívesen a hozzánk hasonló utazókat, így nem találtunk parkolót éjszakára. Végül egy helyi rasta bár befogadott bennünket, a szeméttároló udavára. Bár a környezet nem a legfestőibb, de tábortűzzel és hideg sörrel fogadtak bennünket.

Másnap irány Abidjan: vízvétel, bevásárlás és egy kellemes séta a du Banco nemzeti parkban, ami valójában csak egy erdő a zajos nagyváros közepén, de hirtelen egy igazi dzsungelben találja magát az ember. Olyannyira a város része, hogy egy autópályáról nyílik, és először nem találtuk a bejáratát. Megkérdeztünk egy rendőrt, hogy jutunk el a bejárathoz, mire két lehetőséget kínált fel: egyik, hogy rendőri kíséretben az autópálya “rossz oldalán” forgalommal szembe visszavezetünk 500 métert (?!) vagy leparkolunk a benzinkúton és gyalog tesszük meg ezt a távot. Természetesen az utóbbit válaszottuk. Adonis – a rendőr – erre kicsit elszomorodott, hogy nem tud segíteni, de a lelkünkre kötötte, hogy hívjuk fel bármikor ha szükségünk van valamire. Nem ő az első rendőr akivel kontaktot cseréltünk: Mimi az elefántcsontparti határon nehezményezte, hogy nem hoztunk neki ajándékot. Ezt a kérdést már megszoktuk, így rutinosan rávágtuk: hívnod kellett volna, hogy mit hozzunk. Ennek annyira megörült, hogy rögtön felírta a telefonszámát egy cetlire és várta cserébe a miénket. Mi is adtunk egy kamu számot, és továbbálltunk.

Na de térjünk vissza Abidjanba. Miután felraktuk Sjorst a repülőre – tanulva a Grand Bassami helyvadászatból a környék egyetlen kempingje felé vettük az irányt. Igaz, kicsit messzebb volt a várostól, de két napunk volt még mire kinyitnak a nagykövetségek, időnk mint a tenger. Jaqueville végtelen pálmaültetvényei teljesen elvarázsoltak bennünket, olyannyira hogy a sötétedésben nem vettük észre a kemping bejáratánál a homokos utat. Bele is ragadtunk. Rutinosan ásók, pallók elő és mehet is a próbálkozás. Egy, kettő há-rom… nem megy. Szépen lassan megjelentek a helyiek is (bizonyára nem csak jó szándékból…) és szokás szerint mindenki mondott valami okosat… De ezúttal kivételesen újat is tanultunk. Az egyik öregúr kitalálta, hogy emeljük meg Bertát. “Persze Papa, hogyne…ez egy busz!” jött a válasz. A módszer azonban működött. Pálma levelek, kövek a kerekek alá és voálá – ismét az úton találtuk magunkat. A kemping elé leparkoltunk, és mivel a táj igazán festői – itt maradtunk néhány napot. Berendezkedtünk a kemping kerítése és a busz közé, és nem is sejtettük, hogy ez lesz utunk nagy fordulópontjának helyszíne…

Mali – Elefántcsontpart határ

A határ előtti 80 km-t lépésben tettük meg, egy egész napunkba telt. Mivel közeledett az este, úgy döntöttünk, meg alszunk még Manakoro, a határ falu előtt. Ismét egy tökéletes vadkempingező helyet találtunk ezúttal egy völgy szélén. Szokás szerint időt adtunk magunknak, hogy megérkezzünk: van aki a naplemente végét nézte a tetőről, más meditált, jógázott vagy bejárta a szűk környéket. Mire besötétedett neki álltunk vacsorát készíteni.

Elfogyasztani azonban már nem tudtuk nyugodtan: két terepjáró kanyarodott felénk a mezőre és gépfegyveres emberek szálltak ki belőle. Egyenruhát nem viseltek és a sötétben az autókon se láttunk semmi hivatalos feliratot. Meg nem ijedtünk – nem a határ két kilométeres körzetében fognak bennünket kirabolni – marokkói esetekre emlékezve ez csak a rendőrség lehet, hogy biztonságosabb helyre kísérjen bennünket. Így is történt: egyikőjük gépfegyverrel az ölében mosolyogva beült mellénk, és a bordélyház udvarára eszkortált bennünket.

Kora reggel mentünk a határállomásra. Beírták a nevünket a nagy könyve, bepecsételtek az útlevelünkbe, már csak Bertát kell kijelenteni. Ez a határőr azonban nem volt olyan boldog, hogy korán reggel dolgoznia kell. Mindenben hibát keresett. A Maliba való belépéskor a határőr ennek ellentéte volt, lustaságból nem pecsételte le a Carnet de Passage-unkat, mondva úgyse kötelező. Nem is volt rá szükségünk ez idáig, de a mogorva határőr mindenképpen kötözködni akarat. Vissza akar küldeni bennünket a határra ahol beléptünk, hogy beszerezzük a pecsétet. A mi türelmünk azonban nem lankadt, megszoktuk már a korrupt rendőröket, vámosokat – így megvártuk míg az ő türelme fogy el. Így is lett, és végül kiléptünk Maliból.

Az egyetlen úton elindultunk Elefántcsontpart felé, a térkép alapján 1 km ide a határ. Megtettünk egyet, kettőt, tizenkettőt – semmi. Még csak másik járművel se találkoztunk az út rossz minősége miatt. Mi is csak lépésben haladtunk. De már megszoktuk. 15 kilométerre volt az első állomás, ahol nem volt semmije a határőr hölgynek. Kedvesen tört angollal (először próbált meg valaki angolul beszélni hozzánk ) megnyugtatott bennünket, hogy jó helyen járunk csak azt nem érti hogy jutottunk el idáig ezzel a busszal. Még két másik állomást hagytunk el, mire végre megkaptuk a pecsétet az útlevelünkbe.

Az autó papírjait elvileg Man városában tudjuk intézni. Tudnánk, ha nem lenne karácsony és újév. Ennek köszönhetően a nagykövetségek is zárva tartanak, így 3 hétre Elefántcsontparton “rekedtünk”.

Mali: a világ egyik legveszélyesebb országa…

… Rossz unalmas utak, terror támadások, nem érvényes biztosítás. Ezeket az információkat tudtuk előre. Ami fogadott bennünket: kedves, mosolygós emberek, korrekt minőségű utak mentén csodás tájak. Igaz, csak a délnyugati országrészben maradtunk.

Már a határátkelés meglepően egyszerű volt Marokkó és Mauritánia után. 20 perc alatt kicsekkoltunk, besekkoltunk és minden papírt elintéztünk.

3 napos utazás állt előttünk Manataliba, az utolsó 100 km föld úton. Kellemesebbnél kellemesebb vadkemping helyeket találtunk az út mentén: egy veteményes kert a Gambia folyó partján, rejtekhely a szavanna méteres elefántfüvében és tábortűz egy hatalmas baobab fa alatt.

A hosszú egyenes utat felváltotta egy hegyi szerpentin, majd elénk tárult Manatali tava 50 méter magas és 100 méter széles gátjával. A mesterségesen kialakított tó lélegzetelállító sziklákat és hegyeket folyt körbe, több tucatnyi szigetet és félszigetet létrehozva.

Megérkeztünk a holland tulajdonú Cool Camp-be, fő állomásunkra Maliban. A kemping maga egy kis oázis amelyet a tulajdonos hozott létre pusztaságból. Hatalmas Mangó, Papaya, kesu dió fák, virágzó bougenvilla bokrok és banánültetvény. Mindez a kristálytiszta vizű folyó partján.

Kasper 20 év földkörüli utazás után döntött úgy, hogy letelepszik Afrikában. Miután Szudánban és Ghánában nem járt sikerrel, Maliban megcsinálta a szerencséjét. Kevesebb, mint 2000 euróért vásárolta a telket, és az elmúlt 6 évben nem költött rá többet, mint 5000 euro. A politikai helyzet romlása miatt manapság nem sok vendég fordul meg a kempimgben, ezért Kasper banánt, magnót termeszt és halakat tenyészt. Aktívan részt vesz a helyi Ngo munkájában. Ennek köszönhetően jutottunk el egy elszigetelt névtelen kis faluba, ahová két óra az út hajóval(ők annak hívják, én inkább csónaknak nevezném).

Utunk fő célja a pompás kút megjavítása volt. A történet kicsit visszás, mert a helyiek elintézték, hogy a hajó egy másik falunál tegyen ki bennünket, így az ő kútjukat is megjavitja a vízvezeték-szerelő. Én személy szerint nem sokat tudtam hozzáadni a történethez, így elmentem sétálni – de mint ahogy az lenni szokott, az egész falu körbeállta a kutat és mindneki mondott valami okosat – azonban érdemben nem sok minden történt. Mint utólag megtudtuk, nem tartják becsben a kutat: gyakran olajat engednek bele, eltömődik és a motiváció, hogy megtanulják kezelni, tisztítani, javitani hiányzik. Inkább egy új kutat kérnek a fehérembertől – még hozzám is érkezett kérés/követelés.

A kis faluban eltöltött nap és a helyiekkel való beszélgetés komoly kérdéseket vetett fel bennem a segélyszervezetek munkájával kapcsolatban, a helyiek reakciójával és nyugat-Afrika jövőjével kapcsolatban.

Vidéki falvakon áthaladva koszos öreg kis buszunkkal akaratlanul is a nyugati gazdagságot sugározzuk – amire a holland rendszám csak rátesz egy lapáttal. Természetesen sokkal kevesebbet látunk, mint egy hátizsákos stoppos vagy egy 4×4 terepjárós utazó. Azonban így is többet, mást látunk, mint otthon ülve a médiából tudunk meg. Mivel nem beszélek franciául, hatványozottan nehezebb megérteni a helyiek életszemléletét. Hogy kultúrájukból adódóan nem cselekszenek? Vagy a hőség miatt pihennek folyton az árnyékban? Dehát most “tél” van. Netán vallási okok? Ha Allah is úgy akarja.

Manantaliból (vissza a 100 km földúton) Bamakóba mentünk vízumot intézni, ahol nagy megtiszteltetés ért bennünket:

egy Maliból származó de Magyarországon élő ismerős testvérénél vacsoráztunk, aki mint kiderült, a Mali elnök sógora.

Másnap bevásárlás, útlevél átvétel és irány délnek Elefántcsontpart felé ahol 3-an csatlakoznak hozzánk.